Hogyan lehetséges az, hogy a korábbi évszázadokban – pestisjárványok,háborúk, nyomor és vérzivatarok közepette, emberfeletti lemondások árán – őseink egymásután építették a templomokat, a mai jóléti társadalmakban viszont, a felesleg és a luxuskorában, már nem képesek fenntartani azokat? Ez a folyamat a kereszténység látványos,önkéntes hanyatlását, az évezredes gyökerek elárulását és egy olyan gőgös, gyakorlatiistentagadást fémjelez, amelyben a fizikai jólét hajhászása végleg elfojtotta a lélek szavát.

A szekularizáció és a hitvesztés pusztítása kézzelfoghatóan körbevesz bennünket. MígSzlovéniában a történelmi múlt olyan gyöngyszemeit, mint a ljubljanai Szent Kereszt-templom (Križevniška cerkev), világi színházi térré fokozták le, addig Magyarországon azelnéptelenedő gyülekezetek miatt egyházi ingatlanok tucatjai kerülnek kalapács alá. Aszombathelyi zsinagógát 1968-ban kényszerült eladni a hitközség a városnak, és bár a ma ottműködő Bartók Terem kulturális missziót szolgál, az épület eredeti, transzcendens funkciójaörökre elveszett. De még drámaibb a helyzet a szomszédos Ausztriában és Németországban:Németországban az ezredforduló óta több mint 500 katolikus és evangélikus templomotzártak be végleg, és az egyházi előrejelzések szerint a közeljövőben minden harmadikegyházi épület – mintegy 14 000 templom és imaház – funkcióját veszítheti vagylebontásra kerülhet a hívek elmaradása és a fenntarthatatlan költségek miatt. Ami aháborúknak nem sikerült, azt most elvégzi a közöny.

A szakrális terek meggyalázása azonban még ennél is sötétebb formákat ölthet, ha azistentelenség állami ideológiává válik. Élénken él bennem az a megrázó tapasztalat, amelyet aszovjet elnyomás idején, a fehéroroszországi Gomelben éltem át, amikor magyar diákokatkísértem tanulmányútra. Saját szememmel kellett látnom a végső blaszfémiát: egy egykori,fenséges Isten-házából kocsmát csináltak, ahol az egykori szent oltár helyén a söntéspult állt,és a szentélyben alkohol gőze hömpölygött. Amikor keresztény lelkiismeretemre hallgatvahatározottan megtagadtam, hogy belépjek ebbe a meggyalázott térbe, a kommunistapártvezetés szemében azonnal „nemkívánatos személlyé” váltam. Ám a történelem uránakmalmai gyorsan őröltek: a következő évben, 1986-ban felrobbant a közeli csernobiliatomerőmű.  A láthatatlan, gyilkos sugárzás nemcsak azt érte el, hogy oda ember többé neutazzon, hanem a testvériskolai kapcsolatokat is egyetlen csapással, végérvényesen elvágta. Mintha a teremtett világ és a sors maga pecsételte volna meg a szenttel dacoló, istentelenberendezkedés tarthatatlanságát és bukását.

Régen az emberek azért voltak mélyen hívők, mert közvetlenül érezték és értették ateremtettség rendjét. Rá voltak utalva Isten kegyelmére: az esőre, a napfényre, a földjóindulatára, amely a mindennapi kenyeret adó gabonát biztosította. Ma a modern emberelhitte magáról, hogy ő a Mindenható. A gátlástalan technológiai beavatkozások – a folyókfolyási irányának megfordítása, a felhők mesterséges eloszlatása, a légkör manipulálása – aztaz illúziót keltik, hogy az ember büntetlenül játszhat istent, akár egész országok kiéheztetéseárán is. Ez a mérhetetlen gőg azonban halálos csapda: a természet rendjébe való erőszakos ésmesterséges beavatkozás olyan visszafordíthatatlan károkat okoz az ökoszisztémában és azemberi életben, amelyek a vesztünket okozhatják.

Ez a morális tévelygés a társadalom legkisebb, legszentebb sejtjét, a családot is rákosdaganatként rágja szét. A krisztusi erkölcs alapjai, a szülői tekintély és a tisztelet elenyésztek. Elfelejtődött a parancsolat: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön…” Ma a gyermek irányítja a családot, a szülő pedig a szó szoros értelmében retteg a saját vérétől,attól félve, hogy a legkisebb korlátozásra is kezelhetetlenné válik. Ebben a digitális,elidegenedett korban, ahol a mesterséges intelligencia és a kijelzők világa irányítja amindennapokat, a gyermek otthonosabban mozog, mint a felnőtt. A hagyományos rendmegfordult: már nem a gyermek tanul az élettapasztalattal rendelkező szülőtől, hanem a szülővált függővé a gyermeke technológiai tudásától, miközben a generációk közötti szellemi ésspirituális híd összeomlott. Ha nincsenek erkölcsi korlátok, ha a felnövekvő generációk semaz iskolában, sem otthon nem tanulnak hittant és erkölcsöt, az ember feljogosítva érzi magátbármilyen gaztettre. Hiszen ha nincs Isten, nincs örök igazság, és nem kell számot adni azutolsó ítélőszék előtt, akkor mindent szabad.

Ez a lelki és kulturális vákuum rányomja a bélyegét az egész európai kontinensjövőjére. Európa felett baljós árnyak gyülekeznek. Miközben a nagy múltú, történelmikeresztény államok önként dobják el identitásukat, fegyverezik le erkölcsi védvonalaikat ésveszítik el lélekszámukat, addig az új népvándorlás hullámain érkező tömegeksziklaszilárdan, fanatikusan ragaszkodnak a saját hitükhöz, kultúrájukhoz és törvényeikhez, ésmegállíthatatlanul terjeszkednek a megüresedett tereken.

Európa ma a saját nap alatti helyéért, a puszta túléléséért küzd. Nekünk,keresztényeknek – függetlenül attól, hogy katolikusok, reformátusok vagy evangélikusokvagyunk – most már nem a teológiai vitákkal kell törődnünk, hanem szorosan, vállat vállnakvetve össze kell fognunk. Meg kell őriznünk évezredes kultúránkat, anyanyelvünket éshitünket, mert a gyökereit vesztett embert a történelem vihara a szó szoros és átvitt értelmébenis kíméletlenül elsodorja a föld színéről.