Hogyan lehetséges az, hogy a korábbi évszázadokban – pestisjárványok,háborúk, nyomor és vérzivatarok közepette, emberfeletti lemondások árán – őseink egymás után építették a templomokat, a mai jóléti társadalmakban viszont, a felesleg és a luxuskorában, már nem képesek fenntartani azokat? Ez a folyamat a kereszténység látványos, önkéntes hanyatlását, az évezredes gyökerek elárulását és egy olyan gőgös, gyakorlati istentagadást fémjelez, amelyben a fizikai jólét hajhászása végleg elfojtotta a lélek szavát.

A szekularizáció és a hitvesztés pusztítása kézzelfoghatóan körbevesz bennünket. Míg Szlovéniában a történelmi múlt olyan gyöngyszemeit, mint a ljubljanai Szent Kereszt-templom (Križevniška cerkev), világi színházi térré fokozták le, addig Magyarországon az elnéptelenedő gyülekezetek miatt egyházi ingatlanok tucatjai kerülnek kalapács alá. A szombathelyi zsinagógát 1968-ban kényszerült eladni a hitközség a városnak, és bár a ma ottműködő Bartók Terem kulturális missziót szolgál, az épület eredeti, transzcendens funkciója örökre elveszett. De még drámaibb a helyzet a szomszédos Ausztriában és Németországban: Németországban az ezredforduló óta több mint 500 katolikus és evangélikus templomotzártak be végleg, és az egyházi előrejelzések szerint a közeljövőben minden harmadik egyházi épület – mintegy 14 000 templom és imaház – funkcióját veszítheti vagy lebontásra kerülhet a hívek elmaradása és a fenntarthatatlan költségek miatt. Ami a háborúknak nem sikerült, azt most elvégzi a közöny.

A szakrális terek meggyalázása azonban még ennél is sötétebb formákat ölthet, ha az istentelenség állami ideológiává válik. Élénken él bennem az a megrázó tapasztalat, amelyet a szovjet elnyomás idején, a fehéroroszországi Gomelben éltem át, amikor magyar diákokat kísértem tanulmányútra. Saját szememmel kellett látnom a végső blaszfémiát: egy egykori, fenséges Isten-házából kocsmát csináltak, ahol az egykori szent oltár helyén a söntéspult állt, és a szentélyben alkohol gőze hömpölygött. Amikor keresztény lelkiismeretemre hallgatva határozottan megtagadtam, hogy belépjek ebbe a meggyalázott térbe, a kommunista pártvezetés szemében azonnal „nemkívánatos személlyé” váltam. Ám a történelem urának malmai gyorsan őröltek: a következő évben, 1986-ban felrobbant a közeli csernobili atomerőmű.  A láthatatlan, gyilkos sugárzás nemcsak azt érte el, hogy oda ember többé ne utazzon, hanem a testvériskolai kapcsolatokat is egyetlen csapással, végérvényesen elvágta. Mintha a teremtett világ és a sors maga pecsételte volna meg a szenttel dacoló, istentelen berendezkedés tarthatatlanságát és bukását.

Régen az emberek azért voltak mélyen hívők, mert közvetlenül érezték és értették a teremtettség rendjét. Rá voltak utalva Isten kegyelmére: az esőre, a napfényre, a föld jóindulatára, amely a mindennapi kenyeret adó gabonát biztosította. Ma a modern ember elhitte magáról, hogy ő a Mindenható. A gátlástalan technológiai beavatkozások – a folyók folyási irányának megfordítása, a felhők mesterséges eloszlatása, a légkör manipulálása – aztaz illúziót keltik, hogy az ember büntetlenül játszhat istent, akár egész országok kiéheztetése árán is. Ez a mérhetetlen gőg azonban halálos csapda: a természet rendjébe való erőszakos és mesterséges beavatkozás olyan visszafordíthatatlan károkat okoz az ökoszisztémában és azemberi életben, amelyek a vesztünket okozhatják.

Ez a morális tévelygés a társadalom legkisebb, legszentebb sejtjét, a családot is rákos daganatként rágja szét. A krisztusi erkölcs alapjai, a szülői tekintély és a tisztelet elenyésztek. Elfelejtődött a parancsolat: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön…” Ma a gyermek irányítja a családot, a szülő pedig a szó szoros értelmében retteg a saját vérétől,attól félve, hogy a legkisebb korlátozásra is kezelhetetlenné válik. Ebben a digitális, elidegenedett korban, ahol a mesterséges intelligencia és a kijelzők világa irányítja a mindennapokat, a gyermek otthonosabban mozog, mint a felnőtt. A hagyományos rend megfordult: már nem a gyermek tanul az élettapasztalattal rendelkező szülőtől, hanem a szülővált függővé a gyermeke technológiai tudásától, miközben a generációk közötti szellemi és spirituális híd összeomlott. Ha nincsenek erkölcsi korlátok, ha a felnövekvő generációk sem az iskolában, sem otthon nem tanulnak hittant és erkölcsöt, az ember feljogosítva érzi magát bármilyen gaztettre. Hiszen ha nincs Isten, nincs örök igazság, és nem kell számot adni azutolsó ítélőszék előtt, akkor mindent szabad.

Ez a lelki és kulturális vákum rányomja a bélyegét az egész európai kontinens jövőjére. Európa felett baljós árnyak gyülekeznek. Miközben a nagy múltú, történelmi keresztény államok önként dobják el identitásukat, fegyverezik le erkölcsi védvonalaikat és veszítik el lélekszámukat, addig az új népvándorlás hullámain érkező tömegek sziklaszilárdan, fanatikusan ragaszkodnak a saját hitükhöz, kultúrájukhoz és törvényeikhez, és megállíthatatlanul terjeszkednek a megüresedett tereken.

Európa ma a saját nap alatti helyéért, a puszta túléléséért küzd. Nekünk, keresztényeknek – függetlenül attól, hogy katolikusok, reformátusok vagy evangélikusok vagyunk – most már nem a teológiai vitákkal kell törődnünk, hanem szorosan, vállat vállnak vetve össze kell fognunk. Meg kell őriznünk évezredes kultúránkat, anyanyelvünket és hitünket, mert a gyökereit vesztett embert a történelem vihara a szó szoros és átvitt értelmében is kíméletlenül elsodorja a föld színéről.

Fotó: -elté-